2016. október 16., vasárnap

Amiről nem tudsz, pedig minden nő csinálja


Amiről nem tudsz, pedig minden nő csinálja
11/23/2015 by  Gretchen Kelly  Fordítás - az eredeti cikket itt olvashatod

 

Itt van ez a dolog, ami minden alkalommal, amikor nők ügyeiről írok, vagy beszélek, - mint pl. a dress code-ok, az erőszak kultúra és a szexizmus -  megtörténik. Megkapom a kommenteket: nincsenek ennél fontosabb kérdések, amik miatt aggódhatnánk? Ez tényleg ekkora nagy ügy? Nem vagy kissé túlérzékeny? Biztos vagy benne, hogy racionálisan tudod szemlélni ezt a kérdést?
Minden. Egyes. Alkalommal.
És minden egyes alkalommal baromira bepöccenek. Miért nem megy át?

Azt gondolom, hogy most rájöttem miért.

Mivel nem tudják.
Nem tudják, mi az a de-eszkalálás. 
A minimalizálás. A csendes beletörődés.
Pokolba azzal, hogy ha meg is éljük nőként, akkor sem vagyunk tudatában. Pedig mindannyian átéltük és megtettük már. Mind megtanultuk, ösztöntől vezérelten, vagy próba-szerencse alapon, hogyan minimalizáljunk egy olyan szitut, ami kellemetlenséget okoz nekünk. Hogyen kerüljük el azt, hogy felbosszantsunk egy férfit, vagy veszélynek tegyük ki magunkat. Mindannyiunkkal sokszor előfordult, hogy támadó beszólásokat figyelmen kívül hagytunk. Mindannyian mosolyogtunk  már meg egy nemodaillő közeledést. Mindannyian nyeltük már le a dühünket, mikor lekezeltek, vagy leereszkedően viselkedtek velünk.
Nem esik jól. Hányingerkeltő. Szennyes.
De megtesszük, mert ha nem, akkor veszély állhat elő, vagy kirúghatnak, vagy kurvának neveznek.
Ezért választjuk inkább azt az utat, amit legkevésbé vélünk ingoványosnak.

Ez nem olyan dolog, amiről mindennap beszélünk.
Nem mondjuk el a pasijainknak, férjeinknek minden alkalommal, amikor ilyesmi történik.
Mert annyira gyakori, annyira ott van mindenhol, hogy egyszerűen magunk kell lekezeljük.

Szóval, előfordulhat, hogy nem is tudnak róla!
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy zsenge 13 éves korunkban felnőtt férfiak tekintetét kellett leráznunk magunkról, ahogy a mellünket bámulták.
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy apánk korabeli férfiak szó szerint kikezdtek velünk, mikor pénztáros kisegítőként dolgoztunk.
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy a magyar tanár azért hívott ki felelni és szívózott velünk, mert leszereltük. 
Lehet, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy a főnökünk rendszeresen paskolja a fenekünket. 
És egész biztosan nem tudják, hogy legtöbbször mindezen, ha vicsorgó fogakkal is, de csak mosolygunk. Hogy elnézünk, vagy úgy teszünk, mintha észre sem vennénk. Úgy tűnik, fogalmuk sincs, milyen gyakran is történnek effélék. Hogy ezek a dolgok rutinná váltak. Sőt annyira elvárt reakciók ezek, hogy már szinte fel sem tűnik!  

Annyira rutinná vált, hogy úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, és minimalizáljuk.

Nem mutatjuk ki, hanem elnyomjuk a haragunkat, félelmünket, és frusztrációnkat. Egy felületes mosoly, vagy odavetett kacaj lehetővé teszi számunkra, hogy folytassuk a napunkat. De-eszkalálunk. Minimalizálunk. Mind kívül, mind belül minimalizáljuk. Muszáj.
Ha nem hessentjük el, akkor gyakrabban kéne konfrontálódnunk, mint ahányszor legtöbbünk szeretne.  
Fiatal korunkban megtanultuk, hogyan kell ezt csinálni. Nevet, vagy címet sem adtunk neki. Azt sem vettük figyelembe, hogy más lányok is ezt tették. Hanem megtanítottuk magunknak, hogy hogyan legyünk a de-eszkalálás mesterei. Megfigyelés és igen gyors kockázatelemzés segtségével jöttünk rá, hogy mik lehetnek és mik nem, a reakcióink.

Ez a mai női lét valósága. Azért nevetjük ki a szexizmust, mert azt hisszük, hogy nincs más választásunk.

Végzünk egy gyors mentális ellenőrzést. Ellenségesnek, vagy mérgesnek tűnik-e? Vannak körülöttünk mások is? Egyébként értelmesnek néz ki, cask ilyen sületlen módon akar vices lenni? Ha mondok valamit, az befolyásolhatja-e az iskolai/munkahelyi/előléptetési lehetőségeimet? Pillanatok alatt eldöntjük, hogy mondhatunk-e valamit, vagy inkább hagyjuk elsiklani. Hogy visszaszólunk-e, vagy elfordulunk, és udvarias mosollyal úgy teszünk, mintha nem is hallottunk/láttunk/éreztünk volna semmit.
Mindig megtörténik. És nem mindig derül ki világosan, hogy a szitu veszélyes, vagy jószándékú.
A főnök mond, vagy tesz valami helytelent. A vevő addig tartja a kezében felmutatva a borravalót, amíg át nem hajolunk felette, mintha rá akarnánk borulni. Egy fiú barát kicsit sokat ivott, és megpróbál rávenni minket /beszorítani egy “előnyös barátság szituba”, akkor is, ha nyilvánvalóan kifejtettük, hogy bennünket nem érdekel. A srác bedühödik, amikor a randimeghívására nemet mondunk. Vagy tánc felkérésre. Vagy egy italra. 

Látjuk, ahogy a barátnőinkkel is megtörténik. Látjuk megtörténni oly sokféle felvonásban és olyan gyakran, hogy szinte normává vált. És tényleg nem is gondolunk semmit felőle. Egészen addig a pillanatig, ami már megközelíti a veszélyes szitu fogalmát. Egészen addig, amíg meg nem halljuk a hírt, hogy egy “barátunkat”, aki minket is megkörnyékezett, másnap nemi erőszak miatt letartóztattak. Amíg a főnökünknek nem sikerül beváltania az ígéretét, miszerint Újévi csókban részesít bennünket, amint magunk maradunk a konyhában. Ezek zavarbaejtő pillanatok. Ezek azok az esetek, amikor végre elmondjuk a barátunknak, partnerünknek, férjünknek, hogy mi van.
És mi van a többi esettel? Az összes többi esettel, amikor kényelmetlenül és idegesnek éreztük magunkat, de ennél több nem történik? Azon alkalmakkor, amikor csak úgy továbbmegyünk, és intézzük az ügyeinket, és nem is gondolunk vele többé.

Ez a mai női lét valósága. 
Az, amikor mi magunk nevetjük ki a szexizmust, mert nem is tudjuk, hogy volna más lehetőségünk is!
Gyomorforgató, hogy bele kell menni ebbe a játszmába, ha boldogulni akarunk.
Szégyellni és megvetnivaló, hogy nem állítottuk le az a csávót, azt, aki erőszakosnak tűnt, bár utólagos bölcsességgel nézve valószínűleg ártalmatlan volt. Valószínűleg.
Az is benne van, hogy elő kell venni a telefonunkat, a “hívás” gombra szögezve tartani az ujjunkat, amikor egyedül sétálunk haza éjjel. 
Az is, hogy a kulcsunkat készenlétben kell tartani, arra az esetre, ha véletlenül fegyverre volna szükségünk, amíg eljutunk a kocsinkhoz.
Az is, hogy azt kell hazudnunk, hogy van barátunk, csak hogy a fickó megértse, hogy, hogy a “nem” az NEM.
Az is, hogy a zsúfolt bárban/koncerten/bármilyen mozgalmas eseményen meg kell forduljunk, hogy le tudjuk vadászni, ki az a tapló, aki a seggünket markolászta.

És hogy még ha ki is szúrjuk, lehet, hogy akkor sem mondunk semmit.
Amikor egy nagy áruház parkolóján végigsétálva udvariasan Hello-t köszönünk annak a srácnak, aki mellettünk elmenet odaszól, hogy Szia. Amikor úgy kell tenni, mintha nem is hallanánk, hogy szidalmazni kezd bennünket, mert nem álltunk le dumálni vele. „Na mivan? Túl jó vagy nekem, mi? Van valami problémád? Pfff, rohadt kis kurva!” 
Amikor nem mondjuk el a barátainknak, vagy férjeinknek, vagy szüeinknek, mert ez egyszerűen csak egy történés, az életünk része.
Annak a kísértő emléke, amikor kihasználtak minket, vagy zaklattak, vagy megerőszakoltak. 
Azok a történetek, amikor a barátnőink mesélték el szívettépő hangon könnyek közt, hogy milyen volt, amikor őket használták ki, vagy zaklatták, vagy erőszakolták meg.
Annak a felismerése, hogy a veszélyek, amiket minden egyes alkalommal megélünk, amikor azt kell választanunk, hogy ezeket a szitukat kiálljuk, nem a képzeletünk szüleményei.
Mert túl sok nőt ismerünk, akiket becsaptak, zaklattak, vagy megerőszakoltak.

Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy ha csak levakarom magamról, mintha nem is lenne nagy ügy, azzal senkinek nem fogok segíteni.

Nemrég jutott eszembe, hogy egy csomó fiúnak lehet, hogy fogalma sincs erről. Hallottak dolgokról, amik történnek, lehet, hogy néha láttak is dolgokat, vagy közbe is léptek. De nagyon úgy tűnik, hogy el sem tudják képzelni, milyen gyakori ez. Hogy ez milyen komoly mértékben befolyásolja azt, amit mondnunk, teszünk, és hogy hogyan tesszük azt.
Lehet, hogy jobban el kell magyarázzuk. Lehet, hogy nekünk magunknak kéne felhagyni azzal, hogy elsiklunk felette, hogy minimalizáljuk saját elménkben.

Azok a srácok, akik megvonják a vállukat és elfordulnak, amikor egy nő elkezd a társadalmunkban jelenlevő szexizmusról beszélni? Nem rossz srácok ezek. Csak egyszerűen nem abban a valóságunkban élnek, mint mi. Emiatt nem is igazán beszélnek azokról a mindennapos dolgokról, amiknek mi a szemtanúi vagyunk, ill. amiket megélünk. Akkor hogyan is tudhatnák?
Szóval lehet, hogy az életünkben jelenlevő jó srácoknak fogalma sincs, hogy mi rendszeresen küszködünk ezzel a támával.

Lehet, hogy normánkká vált, hogy úgy teszünk, mintha nem velünk történne,  és inkább el kéne mondjuk nekik.

Feltűnt, hogy fogalmuk sincs ennek a mértékeiről, és nem mindig fogják fel, hogy számunkra ez a jelen valóság. Úgyhogy, igen, amikor felidegesít egy komment egy csaj szűk ruhájáról, nem mindig értik meg. Amikor betelik a poharam a mindennapos szexizmust látva és megélve...amikor hallom, hogy a lányom és a barátnői miket élnek át... fel sem fogják, hogy ez csak a sokkal nagyobb jéghegy pici kis csúcsa.  


Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy a férfiaktól nem lehet elvárni, hogy értsék, mennyire elterjedt a mindennapos szexizmus, ha nem kezdjük elmondani nekik, és rámutatni, amikor megtörténik. Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy a férfiaknak olyasmiről sincs fogalma, hogy egy egyszerű bevásárlóközpontba való besétáláskor is résen kell lennünk. Még tudat alatt is ébernek kell lennünk a környezet minden rezdülésére, hogy a veszélyt időben észrevegyük.
Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy azzal, hogy csak levakarom magamról, és nem csinálok nagy ügyet belőle, senkinek nem fogok segíteni.

De-eszkalálunk.
Pontosan tisztában vagyunk a sebezhetőségünkkel.
Tudatában vagyunk annak, hogy az a fickó, ott a Home Depot parkolójában leteperhetett volna bennünket és azt tehetett volna velünk, amit akar.

Hé srácok – hát ezt jelenti ma nőnek lenni.

Szexuális tárgyként vagyunk kezelve, még mielőtt felfoghatnánk, hogy az mit is jelent. Úgy válunk nővé, hogy közben az elménk még ártatlan. Bámulnak minket és beszólogatnak, még mielőtt megtanulnák vezetni. Felnőtt férfiak. Kényelmetlenül érezzük magunkat, de nem tudjuk, mit tehetnénk, ezért megyünk tovább az életünkben. Nagyon fiatalon megtanuljuk, hogy minden egyes olyan szituval szembeszállni, ami feszültésget okoz bennünk, nagy valószínűséggel veszélyt hozna ránk. Tudatában vagyunk, hogy mi vagyunk a fizikailag kisebb és gyengébb nem. Hogy a fiúk és férfiak képesek felülkerekedni, ha akarnak. Ezért minimalizálnunk és de-eszkalálnunk kell.

Úgyhogy, ha legközelebb, amikor egy nő arról beszél, hogy lecicázták, és hogy ez milyen kényelmetlenül érintette őt, ne forduljatok el, hallgassátok csak meg.

Amikor legközelebb a feleségetek arról panaszkodik, hogy a munkahelyén ledrágámozták, ne burkolózzatok apátiába, hallgassátok csak meg.
Amikor legközelebb arról olvasol, vagy hallasz, hogy egy nő szembeszáll a szexista nyelvezettel, ne bagatelizáld el, hallgasd csak meg.
Amikor legközelebb a barátnőd arról mesél neked, hogy egy srác beszéde milyen kellemetlenül érintette, ne vonogasd a vállad, hallgasd csak meg!

Hallgasd csak meg, mert a te valóságod nem ugyanaz, mint az övé.
Hallgasd csak meg, mert az aggodalmai jogosak, és nincsenek felnagyítva, vagy felfújva.
Hallgasd csak meg, mert a valóság az, hogy őt, vagy valamelyik személyes nőismerősét becsapták, zaklatták, vagy megerőszakolták. És tudja, hogy ez a veszély bármikor ott leselkedik rá.
Hallgasd csak meg, mert egy fura fazontól eredő egyszerű beszólás is félelem hullámokkal áraszthatja el.
Hallgasd csak meg, mert lehet, hogy szeretné, ha az ő tapasztalásai nem ismétlődnének meg a lányánál is.
Hallgasd csak meg, mert a meghallgatásból semmi veszély nem fakad.
Csak hallgasd meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.