Amiről nem tudsz, pedig minden nő csinálja
Itt van ez a dolog, ami minden alkalommal, amikor nők
ügyeiről írok, vagy beszélek, - mint pl. a dress code-ok, az
erőszak kultúra és a szexizmus - megtörténik. Megkapom
a kommenteket: nincsenek ennél fontosabb kérdések, amik miatt aggódhatnánk? Ez
tényleg ekkora nagy ügy? Nem vagy kissé túlérzékeny? Biztos vagy benne, hogy
racionálisan tudod szemlélni ezt a kérdést?
Minden. Egyes. Alkalommal.
És minden egyes alkalommal baromira bepöccenek. Miért nem
megy át?
Azt gondolom, hogy most rájöttem miért.
Mivel nem tudják.
Nem tudják, mi az a de-eszkalálás.
A minimalizálás. A csendes
beletörődés.
Pokolba azzal, hogy ha meg is éljük nőként, akkor sem
vagyunk tudatában. Pedig mindannyian átéltük és megtettük már. Mind megtanultuk, ösztöntől vezérelten, vagy
próba-szerencse alapon, hogyan minimalizáljunk egy olyan szitut, ami
kellemetlenséget okoz nekünk. Hogyen kerüljük el azt, hogy felbosszantsunk egy
férfit, vagy veszélynek tegyük ki magunkat. Mindannyiunkkal sokszor előfordult,
hogy támadó beszólásokat figyelmen kívül hagytunk. Mindannyian mosolyogtunk már meg egy nemodaillő közeledést. Mindannyian
nyeltük már le a dühünket, mikor lekezeltek, vagy leereszkedően viselkedtek
velünk.
Nem esik jól. Hányingerkeltő. Szennyes.
De megtesszük, mert ha nem, akkor veszély állhat elő,
vagy kirúghatnak, vagy kurvának neveznek.
Ezért választjuk inkább azt az utat, amit legkevésbé
vélünk ingoványosnak.
Ez nem olyan dolog, amiről mindennap beszélünk.
Nem mondjuk el a pasijainknak, férjeinknek minden
alkalommal, amikor ilyesmi történik.
Mert annyira gyakori, annyira ott van mindenhol, hogy
egyszerűen magunk kell lekezeljük.
Szóval, előfordulhat, hogy nem is tudnak róla!
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy zsenge 13 éves
korunkban felnőtt férfiak tekintetét kellett leráznunk magunkról, ahogy a
mellünket bámulták.
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy apánk korabeli
férfiak szó szerint kikezdtek velünk, mikor pénztáros kisegítőként dolgoztunk.
Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy a magyar tanár azért
hívott ki felelni és szívózott velünk, mert leszereltük.
Lehet, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy a főnökünk
rendszeresen paskolja a fenekünket.
És egész biztosan nem tudják, hogy legtöbbször mindezen,
ha vicsorgó fogakkal is, de csak mosolygunk. Hogy elnézünk, vagy úgy teszünk, mintha
észre sem vennénk. Úgy tűnik, fogalmuk sincs, milyen gyakran is történnek
effélék. Hogy ezek a dolgok rutinná váltak. Sőt annyira elvárt reakciók ezek,
hogy már szinte fel sem tűnik!
Annyira rutinná vált, hogy úgy teszünk, mintha nem
vennénk észre, és minimalizáljuk.
Nem mutatjuk ki, hanem elnyomjuk a haragunkat,
félelmünket, és frusztrációnkat. Egy felületes mosoly, vagy odavetett kacaj
lehetővé teszi számunkra, hogy folytassuk a napunkat. De-eszkalálunk.
Minimalizálunk. Mind kívül, mind belül minimalizáljuk. Muszáj.
Ha nem hessentjük el, akkor gyakrabban kéne
konfrontálódnunk, mint ahányszor legtöbbünk szeretne.
Fiatal korunkban megtanultuk, hogyan kell ezt csinálni.
Nevet, vagy címet sem adtunk neki. Azt sem vettük figyelembe, hogy más lányok
is ezt tették. Hanem megtanítottuk magunknak, hogy hogyan legyünk a
de-eszkalálás mesterei. Megfigyelés és igen gyors kockázatelemzés segtségével
jöttünk rá, hogy mik lehetnek és mik nem, a reakcióink.
Ez a mai női lét valósága. Azért nevetjük
ki a szexizmust, mert azt hisszük, hogy nincs más választásunk.
Végzünk egy gyors mentális ellenőrzést. Ellenségesnek,
vagy mérgesnek tűnik-e? Vannak körülöttünk mások is? Egyébként értelmesnek néz
ki, cask ilyen sületlen módon akar vices lenni? Ha mondok valamit, az
befolyásolhatja-e az iskolai/munkahelyi/előléptetési lehetőségeimet? Pillanatok
alatt eldöntjük, hogy mondhatunk-e valamit, vagy inkább hagyjuk elsiklani. Hogy
visszaszólunk-e, vagy elfordulunk, és udvarias mosollyal úgy teszünk, mintha
nem is hallottunk/láttunk/éreztünk volna semmit.
Mindig megtörténik. És nem mindig derül ki
világosan, hogy a szitu veszélyes, vagy jószándékú.
A főnök mond, vagy tesz valami helytelent. A vevő addig
tartja a kezében felmutatva a borravalót, amíg át nem hajolunk felette, mintha
rá akarnánk borulni. Egy fiú barát kicsit sokat ivott, és megpróbál rávenni
minket /beszorítani egy “előnyös barátság szituba”, akkor is, ha nyilvánvalóan
kifejtettük, hogy bennünket nem érdekel. A srác bedühödik, amikor a
randimeghívására nemet mondunk. Vagy tánc felkérésre. Vagy egy italra.
Látjuk, ahogy a barátnőinkkel is megtörténik. Látjuk
megtörténni oly sokféle felvonásban és olyan gyakran, hogy szinte normává vált.
És tényleg nem is gondolunk semmit felőle. Egészen addig a pillanatig, ami már
megközelíti a veszélyes szitu fogalmát. Egészen addig, amíg meg nem halljuk a
hírt, hogy egy “barátunkat”, aki minket is megkörnyékezett, másnap nemi erőszak
miatt letartóztattak. Amíg a főnökünknek nem sikerül beváltania az ígéretét,
miszerint Újévi csókban részesít bennünket, amint magunk maradunk a konyhában. Ezek
zavarbaejtő pillanatok. Ezek azok az esetek, amikor végre elmondjuk a
barátunknak, partnerünknek, férjünknek, hogy mi van.
És mi van a többi esettel? Az összes többi esettel,
amikor kényelmetlenül és idegesnek éreztük magunkat, de ennél több nem
történik? Azon alkalmakkor, amikor csak úgy továbbmegyünk, és intézzük az ügyeinket,
és nem is gondolunk vele többé.
Ez a mai női lét valósága.
Az, amikor mi magunk nevetjük
ki a szexizmust, mert nem is tudjuk, hogy volna más lehetőségünk is!
Gyomorforgató, hogy bele kell menni ebbe a játszmába, ha
boldogulni akarunk.
Szégyellni és megvetnivaló, hogy nem állítottuk le az a
csávót, azt, aki erőszakosnak tűnt, bár utólagos bölcsességgel nézve
valószínűleg ártalmatlan volt. Valószínűleg.
Az is benne van, hogy elő kell venni a telefonunkat, a “hívás” gombra szögezve
tartani az ujjunkat, amikor egyedül sétálunk haza éjjel.
Az is, hogy a kulcsunkat készenlétben kell tartani, arra
az esetre, ha véletlenül fegyverre volna szükségünk, amíg eljutunk a
kocsinkhoz.
Az is, hogy azt kell hazudnunk, hogy van barátunk, csak
hogy a fickó megértse, hogy, hogy a “nem” az NEM.
Az is, hogy a zsúfolt bárban/koncerten/bármilyen
mozgalmas eseményen meg kell forduljunk, hogy le tudjuk vadászni, ki az a
tapló, aki a seggünket markolászta.
És hogy még ha ki is szúrjuk, lehet, hogy akkor sem
mondunk semmit.
Amikor egy nagy áruház parkolóján végigsétálva udvariasan Hello-t köszönünk
annak a srácnak, aki mellettünk elmenet odaszól, hogy Szia. Amikor úgy kell
tenni, mintha nem is hallanánk, hogy szidalmazni kezd bennünket, mert nem
álltunk le dumálni vele. „Na mivan? Túl jó vagy nekem, mi? Van valami
problémád? Pfff, rohadt kis kurva!”
Amikor nem mondjuk el a barátainknak, vagy férjeinknek,
vagy szüeinknek, mert ez egyszerűen csak egy történés, az életünk része.
Annak a kísértő emléke, amikor kihasználtak minket, vagy
zaklattak, vagy megerőszakoltak.
Azok a történetek, amikor a barátnőink mesélték el
szívettépő hangon könnyek közt, hogy milyen volt, amikor őket használták ki,
vagy zaklatták, vagy erőszakolták meg.
Annak a felismerése, hogy a veszélyek, amiket minden
egyes alkalommal megélünk, amikor azt kell választanunk, hogy ezeket a szitukat
kiálljuk, nem a képzeletünk szüleményei.
Mert túl sok nőt ismerünk, akiket becsaptak, zaklattak,
vagy megerőszakoltak.
Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy ha csak
levakarom magamról, mintha nem is lenne nagy ügy, azzal senkinek nem fogok
segíteni.
Nemrég jutott eszembe, hogy egy csomó fiúnak lehet, hogy
fogalma sincs erről. Hallottak dolgokról, amik történnek, lehet, hogy néha
láttak is dolgokat, vagy közbe is léptek. De nagyon úgy tűnik, hogy el sem
tudják képzelni, milyen gyakori ez. Hogy ez milyen komoly mértékben
befolyásolja azt, amit mondnunk, teszünk, és hogy hogyan tesszük azt.
Lehet, hogy jobban el kell magyarázzuk. Lehet, hogy
nekünk magunknak kéne felhagyni azzal, hogy elsiklunk felette, hogy
minimalizáljuk saját elménkben.
Azok a srácok, akik megvonják a vállukat és elfordulnak,
amikor egy nő elkezd a társadalmunkban jelenlevő szexizmusról beszélni? Nem
rossz srácok ezek. Csak egyszerűen nem abban a valóságunkban élnek, mint mi.
Emiatt nem is igazán beszélnek azokról a mindennapos dolgokról, amiknek mi a
szemtanúi vagyunk, ill. amiket megélünk. Akkor hogyan is tudhatnák?
Szóval lehet, hogy az életünkben jelenlevő jó srácoknak
fogalma sincs, hogy mi rendszeresen küszködünk ezzel a támával.
Lehet, hogy normánkká vált, hogy úgy teszünk, mintha nem
velünk történne, és inkább el kéne
mondjuk nekik.
Feltűnt, hogy fogalmuk sincs ennek a mértékeiről, és nem
mindig fogják fel, hogy számunkra ez a jelen valóság. Úgyhogy, igen, amikor
felidegesít egy komment egy csaj szűk ruhájáról, nem mindig értik meg. Amikor
betelik a poharam a mindennapos szexizmust látva és megélve...amikor
hallom, hogy a lányom és a barátnői miket élnek át... fel sem fogják, hogy ez
csak a sokkal nagyobb jéghegy pici kis csúcsa.
Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy a férfiaktól nem lehet
elvárni, hogy értsék, mennyire elterjedt a mindennapos szexizmus, ha nem kezdjük
elmondani nekik, és rámutatni, amikor megtörténik. Lehet, hogy kezdek rájönni,
hogy a férfiaknak olyasmiről sincs fogalma, hogy egy egyszerű
bevásárlóközpontba való besétáláskor is résen kell lennünk. Még tudat alatt is
ébernek kell lennünk a környezet minden rezdülésére, hogy a veszélyt időben
észrevegyük.
Lehet, hogy kezdek rájönni, hogy azzal, hogy csak
levakarom magamról, és nem csinálok nagy ügyet belőle, senkinek nem fogok segíteni.
De-eszkalálunk.
Pontosan tisztában vagyunk a sebezhetőségünkkel.
Tudatában vagyunk annak, hogy az a fickó, ott a Home
Depot parkolójában leteperhetett volna bennünket és azt tehetett
volna velünk, amit akar.
Hé srácok – hát ezt jelenti ma nőnek lenni.
Szexuális tárgyként vagyunk kezelve, még mielőtt
felfoghatnánk, hogy az mit is jelent. Úgy válunk nővé, hogy közben az elménk
még ártatlan. Bámulnak minket és beszólogatnak, még mielőtt megtanulnák
vezetni. Felnőtt férfiak. Kényelmetlenül érezzük magunkat, de nem tudjuk, mit
tehetnénk, ezért megyünk tovább az életünkben. Nagyon fiatalon
megtanuljuk, hogy minden egyes olyan
szituval szembeszállni, ami feszültésget okoz bennünk, nagy valószínűséggel
veszélyt hozna ránk. Tudatában vagyunk, hogy mi vagyunk a fizikailag kisebb és
gyengébb nem. Hogy a fiúk és férfiak képesek felülkerekedni, ha akarnak. Ezért
minimalizálnunk és de-eszkalálnunk kell.
Úgyhogy, ha legközelebb, amikor egy nő arról beszél, hogy
lecicázták, és hogy ez milyen kényelmetlenül érintette őt, ne forduljatok el,
hallgassátok csak meg.
Amikor legközelebb a feleségetek arról panaszkodik, hogy
a munkahelyén ledrágámozták, ne burkolózzatok apátiába, hallgassátok csak meg.
Amikor legközelebb arról olvasol, vagy hallasz, hogy egy nő
szembeszáll a szexista nyelvezettel, ne bagatelizáld el, hallgasd csak meg.
Amikor legközelebb a barátnőd arról mesél neked, hogy egy
srác beszéde milyen kellemetlenül érintette, ne vonogasd a vállad, hallgasd
csak meg!
Hallgasd csak meg, mert a te valóságod nem ugyanaz, mint
az övé.
Hallgasd csak meg, mert az aggodalmai jogosak, és
nincsenek felnagyítva, vagy felfújva.
Hallgasd csak meg, mert a valóság az, hogy őt, vagy
valamelyik személyes nőismerősét becsapták, zaklatták, vagy megerőszakolták. És
tudja, hogy ez a veszély bármikor ott leselkedik rá.
Hallgasd csak meg, mert egy fura fazontól eredő
egyszerű beszólás is félelem hullámokkal áraszthatja el.
Hallgasd csak meg, mert lehet, hogy szeretné, ha az ő
tapasztalásai nem ismétlődnének meg a lányánál is.
Hallgasd csak meg, mert a meghallgatásból semmi veszély
nem fakad.
Csak hallgasd meg.
